„De talán azért nem tudsz beszélni,

mert nem a tenyereden,

hanem a szádban hordasz minket, uram,

mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak.”

(Izsó Zita – Ivadékaikat a bölcsőszájú halak)

Az öreg Opel nagyot döccen, Szofja feje az ablaküveghez koccan, arra ébred, hogy teljesen elgémberedett a nyaka. Négyen utaznak Johnnyval, négy lány. Kettejüknek még a nevét sem tudja. Ő a legfiatalabb közöttük, ha jól saccolja.

– Hol vagyunk? – kérdezi a mellette ülő Irinát.

– Fogalmam sincs – válaszolja a lány, és ugyanúgy kémleli az ablak sötétjét, ahogy ő. 

Megkérdezhetné Johnnyt, de nincs ereje megszólalni. Annyit lát, hogy valami keskeny erdei úton döcögnek. Émelyegni kezd. Három napja nem aludt, nem evett rendesen, mosakodni sem tudott. Azt a néhány szem kekszet rég elrágcsálta, amit az anyja csomagolt a hátizsákjába.

Anya… suttogja magában, majd újra álomba zuhan.

Álmában vasárnap van, három nappal korábban. Anyja az ünnepnapokra tartogatott piros ruháját viseli. Épp egy marcipántortát tesz az étkezőasztalra, amikor ő visszaérkezik a mosdóról. 

– Z dnem narodzhennya, Szofenyka, z dnem narodzhennya, Szofenyka!  – énekli az anyja, félig elcsukló hangon.

Normális helyzetben nem így kellene ünnepelniük. Ha minden rendben volna, velük lenne az apja, a bátyja, az asztalon illatos ebéd gőzölögne, estére talán még egy kis házibulira is áthívhatná a barátait. De a tizenhatodik születésnapján semmi sem volt normálisnak nevezhető.

– Hé, Johnny, ez még Magyarország? – kérdezi Irina göcsörtös angolján, a lány hangja visszahúzza Szofját az álomból.

Johnny felé fülel, a rádióból valami német zene szól, de így is jól érti, amit a férfi mond:

– Nem, már bőven Ausztriában vagyunk. Hamarosan megállunk tankolni, ott mehettek mosdóra – teszi hozzá, és hátramosolyog. 

Nem mintha volna mit kipisilnie, de legalább megmosakodhat. Jó is, hogy megállnak, görcsöl a hasa, biztos az éhségtől. Elég jó fejnek tűnik ez a Johnny.

Irinával még Mariopulban találkozott. Ő is, ahogy sokan mások, vasárnap hagyta ott a várost, a nagy robbanások után. Irina egy ideig mögötte jött, aztán mellé szegődött. Nem sokat beszéltek, de legalább nem volt egyedül. A lány jó pár évvel idősebb volt nála, útközben elmesélte, hogy korábban egy belvárosi bárban volt felszolgáló, a szülei rég meghaltak, nincs senkije. Miközben beszélt, ő arra gondolt, lehet, hogy már neki sincs. 

– Meg aztán ki tudja? Lehet, hogy jobb életem lesz odaát – mondta Irina, és megrántotta a vállát, egy pillanatra még mosolyogni is képes volt.

Ő hirtelen elszégyellte magát, amiért abban a percben irigyelte Irinát. Nincs senkije, így könnyebb lehetett otthagynia mindent.

– Szofja, van telefonod? Hé, Szofja! – rázta a vállát Irina, alig fél órára Mariopultól.

– Van. Miért? – kérdezte kelletlenül.

– Van egy telefonszámom, egy névvel. A srác magyar, a főnökasszonyom ismeri, ő adta meg. Csak fel kell hívnunk, állítólag segíthet kijutni Hollandiába. Na, akarod? Gyere velem, ott biztosan sokkal jobb lesz nekünk!

Szofja nem értette Irinát, hogy is akarhatna bármit is azok után, ami történt. Az egyetlen dolog, amit abban a percben igazán szeretett volna, hogy otthon legyen, az anyjával, megvágják a tortát, hazajöjjön az apja és a bátyja, délután meg átmenjenek a barátai. Ehelyett mi történt? Órák óta egy idegen lánnyal gyalogolt a kavicsos úton, nem tudta, jó irányba-e, hogy mennyi ideig még, de ment, követte az előtte haladókat, és csak remélni tudta, hogy eljut a magyar határig. Dühében nem gondolkodott tovább, odaadta Irinának a mobilját.

Már négy órája gyalogoltak Mariopultól, amikor felszálltak egy zsúfolt teherautóra. Nem tudtak leülni, de ez is jobb volt, mint a gyaloglás. Sötétedett, amikor a magyar határhoz értek. 

Johnny azt mondta a telefonban, könnyen fel fogják ismerni. Kopasz, és varkocsba font szakállat visel, bordó kombi Opellel várja őket és még két lányt. És tényleg. Nem kért sokat, tőle elfogadta az anyja nyakláncát. A keresztet levette róla, azt nem adja senkinek, az még a nagyanyjáé volt, kabátja belső zsebébe dugta.

Újra és újra az a vasárnap jár az eszében. A tizenhatodik születésnapja. Ahogy az anyja leteszi a tortát az asztalra, tetején a gyertyák kékessárga fénye finom keretbe vonja az arcát. 

Mire Szofja visszamosolygott volna, rezegni kezdtek az ablakok. Először szinte hangtalanul. Aztán az asztal fölött lógó, rézszínű lámpa kezdett ingaként lengeni. A tálalószekrényen aprókat ugráltak a porceláncsészék, a marcipános torta a tálca peremén döcögött. 

Rémülten néztek egymásra, az arcuk mozdulatlanná dermedt, mint a viaszbabáké. Mindketten arra vártak, hogy a gépek zaja – ahogy az elmúlt napokban többször történt – egyszer csak távolodni kezd, el a házuktól, az utcától, a városuktól, a kikötő felé, és csak a csészék finom hangja őrzi majd egy ideig az emléküket.

De az a vasárnapi zaj nem akart szűnni, a kezdeti rázkódás remegéssé erősödött, a falakról a zsírköves kerámialap kockáiba futott, a zsírkőszemcsék ritmusra rezegték egymásnak a fülsüketítő robajt, elérte a lábát, felfutott a gyomrába, minden ízében reszketni kezdett. Anyja egyetlen rémülettől torzult ordítássá változott, tenyerét szétfeszített ujjakkal felé emelte, mintha láthatatlan falat tolna elé, ami majd megvédi, és hirtelen kilöki őt az otthonukból, ki a városból, a világból, felrepíti egy másik, békésebb bolygóra, ahol egyáltalán nincs háború, ahol a családok együtt ünneplik a születésnapokat, ahol nem hurcolják el a férfiakat katonának, nem szólalnak meg a szirénák, nem kell mindenüket hátrahagyva levegőtlen és sötét óvóhelyekre menekülniük, ahol egyszerűen csak béke van.

Az anyja hangja képtelen volt áttörni a gépek zaját, de ha nem artikulál erőteljesen, akkor is tudja, mit akart neki mondani: Fuss, Szofja, fuss, menekülj!

Mindig szófogadó gyerek volt, anyja szigorúan nevelte, esze ágában sem lett volna soha ellenkezni vele. Tudta, ha az anyja azt mondja, fusson, mennie kell. 

A hátsó kijárat felé rohant. Ahogy a válla fölött visszanézett, még látta, ahogy az étkező fehérre meszelt mennyezetét, mint jégtörő hajó a jeget, ormótlan darabokra szaggatja a házunkba csapódó bomba. A leszakadó vaskos gerendák úgy roppantak ketté, mint a vékony gyufaszálak. Az egyik, magával rántva a padlásra felhordott régi bababútorokat, hosszában zuhant az anyjára, Szofja még látta ahogy piros ruhája kivillant egy utolsó pillanatra, aztán végleg eltűnt a szeme elől. 

Ordítani akart, de száraz porfelhő töltötte meg a torkát, kapkodta a levegőt, botladozva szaladt a kert felé. Egyszerre fuldokolt a köhögéstől és a fájdalmas sírástól, de tudta, ki kell bírnia, el kell érnie a pincét, ott biztonságban lesz. A feje felett könnyű papírfecnikként ruhák, cipők, teáscsészék, bútordarabok röpködtek, olyan volt az egész, mint egy zavaros, szürreális lázálom. Azt várta, a repülők kavarta szél egyszer csak felkapja, és a tárgyakkal együtt elrepíti, mint Alice-t Csodaországba.

Johnny hirtelen fékez. Hajnalodik. Azt mondja, közel a német határ. Az osztrák kisfaluban még mindenki alszik, csak az apró benzinkút üzemel, ablakában színes futófényen Shop felirat villog.

– Na, lányok, menjetek mosdóra. Addig veszek nektek enni-innivalót – mondja, miközben mindenki kikászálódik az autóból.

A mosdó egyszemélyes. Amíg sorban állnak, Szofja azon gondolkodik, hogy mert beszállni ebbe az autóba. Anyja a háború kitörésekor a lelkére kötötte, bármi történjék vele, menjen Magyarországra, keresse meg a barátnőjét Budapesten, majd ő segít neki eligazodni a világban. Bűntudata van. Életében először nem fogadott szót.  

Anyja hangja visszhangzik a fejében, Fuss, Szofja, fuss!, képzeletben látja magát, ahogy rohan lefelé a hátsó lépcsőn, behúzott nyakkal, kezét a fejéhez tartva, ahogy az óvóhelyen tanulta, míg végre eléri a pincét. Odabent sötét van, de pontosan tudja, mit, hol talál. A földre rogyva zokog, a pince nyálkás földjét kaparja körmeivel, üvölteni tudna, de nem mer, magzatpózban fekszik a hideg krumplihalom tetején.

Hajnalban végre elcsendesült minden. Kilopódzott a pincéből, hátán az anyjával elkészített hátizsák, benne az útlevele, születési papírjai, kevés pénz, anyja barátnőjének neve, címe, egy vékony takaró, egy flakon víz, néhány doboz keksz, gyógyszerek, anyja aranylánca a nagyitól örökölt kereszttel, háromszor is csókot nyomott rá, mielőtt a hátizsákja belső zsebébe dugta. Anyja még arra is gondolt, hogy intimbetétet is készítsen, s amikor ő azt mondta, ez nevetséges, elkomorodva nézett maga elé, és csak annyit mondott:

– Szofja, azt kívánom, soha se kelljen a hátadra venned ezt a hátizsákot! De értsd meg, semmi sem lesz már ugyanolyan, mint régen! Jegyezd meg jól, bármi is történjen, mindig szeretni foglak. Ha velem történne valami, menekülj ki a házból, le a pincébe, és meg se mozdulj, amíg el nem csendesedik minden! Aztán indulj!

Kérdezte volna, hogy hová, anya, de olyan szorosan ölelte őt, hogy szinte fájt, levegőt sem kapott a karjai között. 

A mosdóban ő következik, elhessegeti a rossz gondolatokat. Rendbe szedi magát, persze hogy megjött a vérzése. Még jó, hogy az anyja mindenre gondolt. Elfogja a sírás. Nem tudja visszatartani a zokogást, mielőtt kilép a mosdóból, háromszor megpuszilja a medálját, ahogy az anyja szokta, majd visszadugja a zsebébe, épp a szíve fölé. Megmosakszik, majd átadja a mosdót Irinának. 

Amíg a lányt várja, Szofja a felkelő napot nézi. Náluk, Mariopulban már biztosan reggel van. 

Keleten már pirkad. Porceláncsészék rezgését hozza a szél.

Fotó: Pixabay